2004.10.11.

Más is volt kamasz:Erdőhegyi Brigitta énekesnő

(www.necc.hu)

Erdőhegyi Brigitta nevére akkor figyelhetett fel először a közönség, amikor nemrég, jófor-mán ismeretlenül feltűnt Sophia Loren fiának esküvőjén, ahol zenés műsorral kápráztatta el a jelenlévőket.Pedig már ez előtt is sokat foglalkozott az énekléssel és a tánccal. Hamarosan azonban sokkal többen is megismerhetik, hiszen novemberben boltokba kerül a kislemeze, és jövő év elején megjelenik első szólóalbuma is.

Már gyerekkorodban is énekesnő akartál lenni?

Igen, mindig ez vonzott leginkább. Eleinte a tánccal foglalkoztam többet, hiszen 3 éves koromtól balettozom, a kamasz éveimig ez töltötte ki az időmet. Emellett csak hobbiszinten énekeltem. Aztán egyre inkább úgy éreztem, hogy csak a mozgással nem tudom eléggé kifejezni önmagam, mert azzal nem lehet olyan igazi kapcsolatot létesíteni a közönséggel, mint énekléskor. Akkor elkezdtem klasszikus hangképzésre járni, ami a mai napig tart, és közben hat évig tanultam jazz éneket is Garay Attilánál.

De a tánc továbbra is megmaradt...

Igen, attól sem tudnék elszakadni. Egy kis időre háttérbe szorult, de igazából ma is jelen van az életemben. A későbbiekben is mindenképp olyan műsorokat szeretnék adni, ahol nagy szerepet kap a koreográfia.

Mivel teltek a mindennapjaid kamaszkorodban?

Abszolút nem ebben a világban éltem, teljeseb a saját elképzelésem szerint szemléltem a dolgokat. Csak azzal tudtam igazán foglalkozni, ami érdekelt. Az iskola például egyáltalán nem kötött le. Általánosban még stréber voltam, kitűnő tanuló, de a középiskolában minden megváltozott. Egy ötvenfős osztályba kerültem, és az egész közeg személytelen volt. Ráadásul a tanulás helyett egyre inkább más dolgok foglalkoztattak.

Mi érdekelt?

A színház, a művészet. Rengeteget olvastam például. Az iskolába is vittem magammal könyvet, de persze nem a tanulnivalót, így a tanárok mindig elkobozták a regényemet, amit órán olvastam. Év végén egy egész halom kötetet kaptam vissza az osztályfőnöktől. Aztán a szabadidőmben állandóan filmeket néztem. Volt olyan alkotás, amit harmincszor is láttam.

Ezekhez a programokhoz partnereket is találtál, vagy inkább magányos típus voltál?

Egyrészt nagyon szerettem egyedül olvasni vagy zenét hallgatni, de ugyanakkor a társaságra is vágytam, a barátaimmal gyakran jártunk szórakozni, első sorban persze táncolni. Szerencsére sok olyan ember is volt körülöttem, akivel megoszthattam a zenei érdeklődésemet.

A szüleid támogattak mindebben?

Teljes mértékben. Anyukám szinte minden idejét arra szánta, hogy egyengesse az utamat. Kiskoromban ő vitt a táncórákra, és később is örült, hogy az éneklésben megtaláltam a céljaimat. Szerencsére soha nem mondták azt, hogy tanuljak ki egy "rendes" szakmát is, tiszteletben tartották az ambícióimat.

Mi volt a legnagyobb problémád kamaszként?

Talán az, hogy nem találtam a helyem. Olyan dolgokkal kellett "megküzdenem", mint a matek meg a fizika, pedig egészen mást szerettem volna. A körülöttem lévő világot se mindig éreztem a magaménak, egyszerűen nem tudtam azonosulni az akkori kor divatjával. A szívem mindig a jazz, vagy legalábbis a dallamosabb zene felé húzott, így például az akkor menő zenei stílus távol állt tőlem.

Az éneklésben a zene, vagy a szereplés, az ismertség vonzott inkább?

A legfőbb késztetés a zene szeretete volt. Az lett a célom, hogy örömet okozzak a közönségnek, és ehhez megtanuljak olyan szinten énekelni és táncolni, ami megállja a helyét. A hírnév egyébként csábító, de a pozitív oldalai mellett legalább annyi negatívumot is hordoz.

Mikor érezted először azt, hogy felnőttél?

Valahogy nálam felborult ez a dolog: inkább most érzem azt, hogy könnyedén veszek dolgokat és komolyabbnak kéne lennem. Tizenévesen sokkal érettebb voltam a kortársaimhoz képest, mindig volt valami célom, amitől "felnőttesebben" viselkedtem. Nem adtam át magam annyira az életnek, mint általában a kamaszok, nem a bulizásról szólt az életem.

És a fiúkkal mi volt a helyzet?

Volt egy komoly kapcsolatom, ami 14 éves koromtól hat évig tartott, így igazából nem a tapasztalatszerzéssel és a pasik "kipróbálásával" telt a kamaszkorom. Ebből a szempontból sem voltam szinkronban a körülöttem lévő fiatalokkal.

Mire lennél a legbüszkébb, ha kamaszként látnád a mostani életed?

Talán arra, hogy sikerült megszabadulnom a lázadástól, és egy kicsit, jó értelemben véve "betörtem". Akkor nem gondoltam, hogy valaha képes leszek korlátok közé szorítani magam, és azt hittem, hogy velem minden úgy fog megtörténni, hogy nem kell kompromisszumot kötnöm, de mára megtanultam, hogy anélkül nem megy. Adni is kell azért, hogy kapjak.

www.necc.hu

2004. október 11.

(szebori)